8.rész - Eső*

2013. augusztus 25.,Vasárnap

A tegnap, igen, mondhatom az volt számomra életem legeslegjobb napja. Valahogy még mindig nem bírom felfogni,hogy tényleg ott voltam vele, az ő házában, vele a fesztiválon, vele voltam egész nap. Az egyetlen ami bebizonyította,hogy nem álmodok az csak annyi volt,hogy ott ébredtem nála, az ágyában. Feltételezem ő a kanapén aludhatott.

Ahogy kinyitottam a szemem félelem járt át a testemen. Vajon a szüleim mit fognak szólni ha megtudják? Megnéztem a telefonomat ahol nulla nem fogadott hívás volt. Szóval nem kerestek. Letettem a telefont az asztalra és kimásztam az ágyból. Még ugyanaz a tegnapi ruha volt rajtam.
Semmit nem ismertem, alig találtam meg a nappalit is ahol épp tegnap beszélgettünk. Liam ott ült a kanapén és kávét szürcsölgetett.

-Szia-mosolyogtam.

Amint felém kapta fejét sebtében elmosolyodott. Megpaskolta maga mellett a helyet,hogy üljek le én pedig odamentem és helyet foglaltam.

-Csináltam neked is-mondta és rámutatott a bögrére.

-Köszönöm-mosolyogtam szerényen és elvettem az asztalról. A tévé egy idétlen adáson volt, azt hiszem,hogy csak azért volt bekapcsolva,hogy legyen egy kis zaj. Nem beszéltünk semmit, a kávét hörpintettük mindketten közben úgy tűnt,hogy teljesen elvagyunk gondolkodva. Nem tudom az ő agya min járhatott de az enyém azon,hogy "mit keresek itt mellette?". Nem bírtam tovább csöndben maradni, meg kellett szólalnom.

-Én miért vagyok most itt?-kérdeztem.

-Tegnap este körülbelül bealudtál ameddig hoztam valami ételt. Nem akartalak felkelteni, csak felvittelek az ágyamba és betakartalak-mosolygott. Összeszorult a gyomrom. Érzékeltem,hogy törődik velem,de nem tudom,hogy miért.

-Nem... Nem.  Miért vagyok itt? Itt, miért iszom most veled kávét? Pont ebben a pillanatban. Mit keresek én itt?

-Amnéziás lettél?-kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-Nem. Ez nem vicces Liam. Miért én vagyok itt veled? Én csak egy átlagos lány vagyok. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna komolyan,hogy egyszer még két szót is válthatok veled. Miért?

-Nem tudom-mondta és letette a bögrét.

Ez a válasz meglepett. Valamiért fájt,de nem tudom miért.

-Oké, azt hiszem nekem ideje hazamennem-mondtam és felálltam a kanapéról.

Megragadta a csuklóm ami arra késztetett,hogy maradjak. -Ne,kérlek ne menj!-mondta és felállt.

-Miért ne?-kérdeztem.

-Gyere el velem biciklizni.

-Most?Kizárt-válaszoltam.

-Miért?-kérdezte meglepetten.

-Figyelj, nem akarok utálkozó leveleket kapni. Azt nem bírom ha egy fontos személy számomra megbánt nem,hogy több millió ember. Nem kérek ebből-nevettem el magam kínosan.

-Neked ez számít?

-Igen számít-feleltem zavartan.

-Nekem nem. De hidd el én sokkal több bántást kapnék. De ha te ilyen vagy oké, menj!

-Milyen vagyok?-mosolyogtam gúnyosan.

-Én feláldoznám érted ezt. Mutatkoznék veled mert engem nem érdekel. Miért nem mehetek egy baráttal szórakozni? Egyáltalán láttad már a twittert?-mondta kissé hangosan.

Egy ideig nem szóltam semmit csak álltam a földet bámulva.

-Nem, nem láttam. Mi történt?-kérdeztem csendesen amikor már láttam,hogy lenyugodott egy picit.

Felnézett rám halkan és válaszra nyílt szája de még sem jött ki rajta egy szó sem.

-Majd megnézed-válaszolt egy kis hatásszünet után.

-Oké-mondtam. Elindultam az ajtó felé és felhúztam a fehér Converse cipőmet. Liam csak állt és engem bámult semleges tekintettel.

-Hova mész?-kérdezte zsebre dugott kézzel.

-Haza?!

Liam lehajtotta fejét,s elnevette magát. Gondolom ezt a hangnememnek szánta. Elég flegmán válaszoltam.

-Hazavigyelek?-mosolygott.

-Nem. Nem kell.

Liam továbbra is csak nevetett én pedig ott álltam az ajtóban és kíváncsian fürkésztem őt.

-Oké de akkor nem tudom hogyan fogsz hazajutni-döntötte balra a fejét és mosolygott.

-Hazatalálok-mondtam. Elvettem a fogasról a táskámat és kiléptem a házból. Becsaptam az ajtót és elindultam. Alig sétálhattam körülbelül 3-4 percet biciklicsengetést hallottam a hátam mögül. Hátrafordultam és Liamet láttam meg vigyorogva,ahogy teker felém. Amint odaért lefékezett és mosolyogva figyelt engem, de én tovább mentem.

-Naa. Állj már meg-kiáltott.

Nem válaszoltam csak mentem. Újra mellém került és tekert mellettem.

-Mit akarsz?-kérdeztem.

-Azt,hogy ülj fel hátra.

-Nem!-válaszoltam.

Liam megfogta a kezem ezzel megállítva engem. Megálltam és szembefordultam vele. -Kérlek-mondta mélyen a szemembe nézve. Nem akartam ilyen könnyen megadni magam de egyszerűen nem bírtam neki ellenállni.

-Legyen-mondtam. Felültem a biciklire oldalasan és Liam hátába kapaszkodtam-Szerintem nem fogsz elbírni-húztam el a szám.

-Fogd be-mondta és elkezdett tekerni. Alig mentünk egy picit egy leejtő következett. Ahogy gurultunk le rajta egyre jobban szorítottam Liamet. Annyira jó érzés volt ahogy fújta a szél a hajamat. Egyszerűen tökéletesen éreztem magam. Teljesen megfeledkeztem a problémáimról. Abban a pillanatban semmi sem számított.

-Hova megyünk?-kérdeztem.

-Nem tudom-válaszolt.

Még mentünk körülbelül egy kilométert-mert annyi tuti volt- aztán megálltunk. Egy fa mellett. Nem nagyon volt senki, elég kihalt volt ez a városrész. De mégis gyönyörűnek hatott.

-És haza is találunk?-kuncogtam.

-Azt hiszed nem tudom hol vagyunk mi?

-Igen-nevettem.

Liam leszállt a kétkerekűről és én is követtem a példáját. A biciklit neki döntötte az egyik házfalának,majd megfogta a kezem és húzott magával. Ezt a részét még nem ismerem Londonnak. Esküszöm ha nem mondanák,hogy ez London azt hinném,hogy Olaszország. A házak teljesen ugyanolyanok és elég eldugott.

Kézen fogva sétáltunk egymás mellett. Abban a pillanatban ahogy felnéztem rá, ő abban a minutában ugyanazt tette. Mindketten mosolyogtunk. Ha nem tudnám,hogy nem, azt hinném,hogy szerelmesek vagyunk. 
Megszorítottam a kezét és mentünk tovább.

-Mindjárt ott vagyunk-mosolygott.

-Oké-válaszoltam.

Megszokott egyenes út után kanyar jött és egy igazi csoda tárult elém. Egy gyönyörű rét tele pipaccsal és másfajta virágokkal.

-Liam ez gyönyörű!-mondtam eltátott szájjal.

-Akár csak te-mosolygott.

-Haha. Nem-mondtam.

Elfordultam egy picit és az eget kezdtem nézni. Az egész annyira káprázatos volt. Elővettem a telefonomat és elkezdtem fotózni.

-Nézd, hoztam neked virágot.

Hátrafordultam és Liam kezében egy elbűvölő rózsát láttam. Liam szelíden lehajtotta a fejét és mosolygott, a virágot pedig felém nyújtotta.

-Oh köszönöm-mondtam. Elvettem tőle és egy tincset a fülem mögé tűrtem szégyenlősen. Liam közelebb lépett hozzám és megsimította az arcomat. Hirtelen azt hittem,hogy ott fogok elájulni. A szívem a megszokottnál is százszor hevesebben vert.

-Loca juventud perder el conocimiento mit csinálnak itt? Azonnal menjenek innen!

A hang felé néztünk mindketten és egy öregasszonyt láttunk meg aki nagyon dühösnek látszott és a hallottak alapján azt akarta,hogy menjünk el. És azt is mondta,hogy bolond fiatalok vagyunk. 
Liammel összenéztünk és nevetésben törtünk ki. 

-Lo siento, señora-mondtam és Liamet magam után húzva futni kezdtem. 

Igen,spanyolt tanulok. Egyrészt mert imádom, másrészt meg az egyik rokon Mexikó városban él. 

-Honnan tudsz te spanyolul?-kérdezte Liam amint kiértünk. 

-Azt tanulok-mosolyogtam. 

-Hú, és van benned spanyol vér is?-kérdezte. 

-Nincs-mosolyogtam. 

Egy esőcseppet éreztem meg arcomon. Összehúztam a szemöldököm és Liam pedig kérdően nézett rám. 

-Azt hiszem esni fog-mondtam és amint közöltem rögtön zuhogni kezdett. 

zene

Egyikőnk sem ijedt meg az esőtől,mert tudtuk,hogy akárhova megyünk mindhiába. Nem fogunk hazajutni úgy,hogy nem ázunk el. Nem tudom mennyi idő kellett rá,hogy teljesen elázzon a hajam de körülbelül három perc volt. Liam levette a bőrdzsekijét és rám terítette. Megfogta mindkét kezem lépett egyet. Így már szinte senki sem állhatott volna közénk. A mancsainkat néztem aztán felpillantottam rá. Elsöpörte az arcomról az elázott loboncomat és egy még egyet lépett,mondhatni hajszálnyira volt tőlem. Arcomat kezei közé vette. Szája egyre csak közeledett az enyémhez és végül megcsókolt. Úgy éreztem magam,mintha a felhők között szállnék. Teljesen extázisba estem. Sosem csókolóztam még. Számomra ez volt az első. Nem akartam,hogy azt érezze,hogy nem szeretném a csókját, vagy ő magát ezért egy kis idő múlva visszacsókoltam. Annyira finom, puha és édes volt ajka,hogy sosem akartam elválni tőle. Bármit elvehet tőlem az isten, csak Liamet ne. Őt akarom az életembe. Csak egy esélyt kérek semmi mást. 
Ajkaink levegőhiányban elváltak egymástól. Mindig is esőben szerettem volna csókolózni. 

Ezt követően a kezei körém fonódtak én pedig mellkasára hajtottam fejem. Egyikőnk sem szólalt meg csak csendben álltunk. Az eső elállt. Már csak csöpögött,de nagy volt az esélye,hogy újra elkezd zuhogni, bár ez engem abban a percben egyáltalán nem érdekelt. 

-Bocsánat. Nem tudom mi ütött belém-kezdett magyarázásba,de nem tudom ennyi hatásszünet után miért.

-Nem baj-mondtam mosolyogva és lehajtottam fejem. 

-Oké, én sem tudom mi van velem, én csak azzal vagyok tisztában,hogy már az első nap amikor megláttalak valamit éreztem a szívemben. Nem hiszem a szerelem első látásban cirkuszban de kezdem elhinni,hogy van. Nem, nem mondom,hogy tudom mit érzek irántad de vonzódom. Úgy érzem,hogy neked bármikor kiönthetem a lelkem és ez a megbízás jelképe. Tudod kevés embernél érzem így de.....

Lábujjhegyre álltam és elhallgatásként egy csókot nyomtam szájára. Szégyenlősen lehajtottam a fejem és mosolyogtam,mint egy tejbe tök. 

-Szóval-mondta egy kissé zavartan. 

-Szóval?-kérdeztem. 

-Ki a kedvenced a bandából?-nevetett. 

-Te-mosolyogtam miközben a kezemet babráltam. 

-Tényleg?-mosolygott. 

-Bizony. És nem csak úgy mondom.. Valóban!

Erre nem válaszolt semmit csak megfogta a kezem és elindultunk vissza. Boldognak látszott, és én nem hiszem,hogy csak látszottam. Szimplán szárnyaltam. 

Amint visszaértünk a biciklihez felszálltunk rá mindketten, de a vigyorgást egyikőnk sem hagyta abba. Ráültem és a pólójába kapaszkodtam. Liam olyan gyorsan tekert ahogyan csak tudott én pedig elkezdtem nevetni és ahogy meghallotta ő is kacarászni kezdett. Ilyen boldog még soha az életemben nem voltam talán. Úgy tűnt,hogy ez nem is igaz. Mintha nem is lett volna valóságos, de tudtam, ez most az.